|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 193 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-193 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szilágyi Mátyás 2012. május 26.SOS-jelzés az erdélyi kastélyokértKét csíkszeredai tanárember, Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt a szerzője annak a meglehetősen vaskos, szép kivitelezésű kötetnek, amelyet csütörtökön délután ismertettek a főkonzulátus nagytermében, és amelynek címe: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem…” Történelmi családok kastélyai Erdélyben. Szilágyi Mátyás főkonzul elmondta: az erdélyi magyar folytonosságot biztosító politikai-kultúrtörténeti örökségünkről van szó benne, valamint az itteni nemes családokról, akik minden gyarlóságuk ellenére a magyar kultúrát éltették ezeken a tájakon. Napjainkban újra fel kell fedeznünk a nagyrészt leromlott állapotban lévő kastélyokat, valamint a családok történetét, hagyatékát. A visszaszolgáltatás ügye megoldatlan, számunkra nem lehet közömbös, és a jogállamiság ismérvéül szolgál, tette hozzá a főkonzul. A múlt emlékeinek konzerválásáért mindenkinek tennie kell valamit, és ebben sokat segíthet a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság honlapja. Szilágyi Mátyás szerint érthetetlen viszont, hogy Kolozsvárnak mind a mai napig nincs magyar nyelvű internetes építettörökség-védő szolgálata. A kötetet az est folyamán Kovács Kiss Gyöngy történész mutatta be. Hangsúlyozta: a rendszerváltás után több munka jelent meg kastélyainkról, egyesek szakszerű, mások inkább dilettáns kiadásban. Ez a könyv a jók közé tartozik: az ingatlanok részletes ismertetése mellett foglalkozik a főrendek sorsának alakulásával, amelyek sok kiemelkedő személyiséget adtak nemzetünknek. Zajlik ugyan jelenleg a visszaigénylés, de az újjáépítés többnyire elakad a nosztalgia szintjén. Ezért a hiánypótló kötet legfőbb célja a figyelemfelkeltés. A Gutenberg Kiadó részéről a könyv szerkesztője, Burus János Botond elmondta: a szerzők nyolcévi kutatása 60 nemesi családra, 130 kastélyra és 100, eredeti aláírásokat tartalmazó levélrészletre terjedt ki, mindezeket 1200 színes felvétel illusztrálja. A kötet erénye, hogy a szerzőknek sikerült mellőzni az érzelmi túlfűtöttséget. Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt elismerte, hogy az ügy érdekében hasznos lehetne, ha munkájuk román és angol nyelven is megjelenhetne. Pontos statisztikájuk nincs, de az erdélyi kastélyoknak körülbelül a fele esetében van folyamatban visszaigénylés, negyvenre tehető a reménytelen állapotú romok száma, és igen kevés az üdítően pozitív példa, amikor az épületet sikerült felújítani, és funkcionalitást szerezni számára. Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 5.Nemzeti Összetartozás Napja Magyarországon és a határon túlMegemlékezés a trianoni békeszerződés aláírásáról A trianoni békeszerződés aláírásának napjára, 1920. június 4-re emlékeztek tegnap Magyarországon és a határokon túl. A magyar Országgyűlés 2010-ben döntött úgy, hogy ez az évforduló a jövőben a Nemzeti Összetartozás Napja lesz. A budapesti megemlékezések alkalmával Áder János magyar államfő nyilatkozatában kifejtette: a kilencvenkét évvel ezelőtti trianoni döntés egy minden ízében igazságtalan, a vesztes és a győztes népek számára is megalázó helyzetet teremtő békediktátum volt. Az ebből adódó veszteség és fájdalom mindörökre a miénk marad, az összetartozás érzése nem táplálkozhat másból, mint az egymásért viselt felelősség felismeréséből és vállalásából. Tegnap délután öt órakor – az aláírás időpontjában – a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum és a Magyar Ifjúsági Tanács emlékfát ültetett a Mikó-kertben, megkoszorúzták gróf Mikó Imrének, Erdély Széchenyijének mellszobrát, majd emlékülésre került sor a Heltai Alapítványnál. Hétfő reggel katonai tiszteletadással vonták fel Magyarország nemzeti lobogóját a budapesti Kossuth téren. Az eseményen részt vett Áder János köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László házelnök is. Ezt követően Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes megnyitotta az emléknap ifjúsági programjait a Magyarság Házában. Délután fél öt után, a trianoni békeszerződés aláírásának időpontját követően elültették az összetartozás almafáit Szarvason, „Kárpát-haza” közepén, valamint Nagyszelmencen, Kisszelmencen, Marosvásárhelyen, Királyhalmán, Csúzán, Szerdahelyen és Őriszigeten. A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvénnyel a magyar Országgyűlés kinyilvánította, hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, amelynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”. A két évvel ezelőtt elfogadott jogszabállyal Magyarország megerősítette elkötelezettségét a magyar nemzet tagjai és közösségei kapcsolatának fenntartása és ápolása, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényük támogatása mellett. A trianoni szerződés következménye: Magyarország (Horvátország nélküli) területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva megyékből kapott területeket. A magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A szerződés az etnikai állapotokat, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada került az új határokon túlra. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kulturális, vallási életük zavartalanságát. A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az 1938-as első bécsi döntéssel visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939-ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és Székelyföldet, majd Jugoszlávia 1941-es német megszállása után a Délvidéket. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe közel kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét határai közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a fasiszta Németország oldalán. A világégést és ismételt háborús vereséget követően 1947. február 10-én írta alá Magyarország az újabb párizsi békét, amely lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján. ------------------------------------------------------------------------------- GYERTYÁNCSEMETÉT ÜLTETTEK AZ ÖSSZETARTOZÁS ÉS HELYTÁLLÁS JELKÉPEKÉNT A Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) és a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) szervezésében hétfő délután öt órakor, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóján, félszáz ünneplő személy gyűlt össze a kolozsvári Mikó-kert elején, ahol Szilágyi Mátyás, Magyarország főkonzulja mondott megemlékező beszédet. Vázolta gróf Mikó Imre életútjának legfőbb érdemeit, az erdélyi közszolgálatért tett erőfeszítéseit gazdasági, oktatási, tudományos és társadalomszervezési téren. Ezt a szellemiséget kell megismernünk és terjesztenünk a jelen és jövő építésében, éltetve az üzenetet, amely szerint a külhoni magyarok a közös nemzet részét képezik. Ilyen tudatban kell keresnünk a kölcsönös megértést, az együttműködést, az igazi partnerséget országunkban a többségi nemzettel, az autonómia kivívása érdekében – mondta a szónok. Ezután a Nemzeti Összetartozás Napjának jelképeként egy hároméves gyertyáncsemetét ültettek el, amely Wass Albert üzenetét idézi, aki szerint az erdélyi embernek ilyen, viharban meghajló, de nem eltörő, utána pedig kiegyenesedő gerincűnek kell lennie. Az ünnepélyes faültetés után a főkonzulátus, a KIFOR, a MIT és az EMNP képviselői megkoszorúzták gróf Mikó Imre mellszobrát. Végezetül a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványnál Tóth Szilárd egyetemi adjunktus tartott előadást Trianon, a mítosz és a valóság között címmel. (Ö. I. B.) Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 11.Sikeres tanévet zárt a SapientiaSikeresnek nevezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) most véget ért tanévét Tonk Márton, a felsőoktatási intézmény kolozsvári dékánja, a Farkas utcai református templomban megtartott hétvégi évzáróünnepségen. Mint részletezte, a tanév elején már az sikernek számított, hogy a demográfiai hullámvölgy, illetve a felsőoktatási piaci kínálat bővülése ellenére növelni tudták a beiskolázott diákok számát. Szintén a sikerek közé sorolta, hogy a 2010-es alapkőletételt követően tavaly novemberben elkezdődött a kolozsvári kar új ingatlanjának építése, a munkálatok azóta is folyamatosan zajlanak. Emlékeztetett, hogy áprilisban az egyetem elnyerte a végleges akkreditációt, így idén több szakon megszervezhették az első államvizsgát. Tonk Márton a Krónika kérdésére elmondta: Marosvásárhelyen két héttel ezelőtt akkreditálták a kommunikáció-közkapcsolatok szakot, és ideiglenes működési engedélyt kapott a beindítás előtt álló tájépítészet szak. Hozzáfűzte, ezen szakokat illetően már megvannak a jövőbeli fejlesztési elképzelések is. Az egyetem egészét tekintve az alapképzés bővítése helyett a mesterképző kínálat kialakítása lesz az oktatási intézmény prioritása. „Gőzerővel dolgozunk azon, hogy összeállítsuk a mesteri szakok akkreditációs dokumentációit, hogy kiteljesedjék az oktatási kínálat, nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is, az alapképzéstől a doktori irányában” – mondta a dékán. Az évzáróünnepséggel egybekötött ballagáson több közéleti személyiség is részt vett, köztük Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul, aki Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár üzenetét olvasta fel. Az alkalomból a felsőoktatási intézmény tiszteletbeli tanárává avatta dr. Lupán Ernő jogászt, aki saját forrásaiból alapítványt hozott létre a Sapientián tanuló diákok megsegítésére. Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár) 2012. június 16.HírsalátaKOLOZSVÁRI TANÁRT TÜNTETTEK KI. Eötvös József-díjat kapott a kolozsvári Tellmann Jenő fizikatanár. A magyar állam rangos kitüntetésének átadásán volt tanítványok, tanártársak, városi elöljárók is részt vettek. Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul elmondta, Tellman Jenő professzor, becenevén Csocsó, hosszú évtizedekig a Báthory István Elméleti Líceum tanára volt. Tanítványai közül több mint ötvenen végeztek fizika szakon, tizenhárman doktori címet szereztek, nyolcan középiskolai, kilencen pedig egyetemi tanárok lettek, öten kutatókká váltak. (Krónika) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. június 16.Lejárt a főkonzul mandátumaNégy év után lejárt Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul mandátuma. Hamarosan elhagyja Kolozsvárt és Erdélyt, ősztől más országban folytatja tevékenységét. Kolozsvári tartózkodása során a főkonzulnak számos kellemes, magasztos élményben volt része, a kellemetlenségekről pedig – nagyvonalúan – alig tett említést. Konzuli tevékenysége mellett szabadidejének eltöltéséről is beszámolt. A búcsúzó diplomatával készített beszélgetést elolvasva bárki meggyőződhet arról, hogy Szilágyi Mátyás mennyire megértette, átérezte az erdélyi magyarok érzés- és gondolatvilágát, milyen nagyra becsüli az erdélyi magyar kultúrát. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy szívéhez közel álló világot hagy itt. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 16.„Szívemhez közel álló világot hagyok itt”Beszélgetés Szilágyi Mátyással, a távozó kolozsvári magyar főkonzullal 2012. június 23-án jár le négyéves megbízatása Szilágyi Mátyásnak, Magyarország kolozsvári főkonzuljának, aki 2008 és 2012 között töltötte be ezt a tisztséget. A búcsúzó diplomatát négyéves tevékenységéről, kellemes és kellemetlen élményeiről, jövőbeli terveiről kérdeztük. Az új tisztségviselő beiktatásáig ideiglenesen Bitay Levente konzul látja el a főkonzuli teendőket. – Milyen szívvel hagyja el Kolozsvárt? – Mindig hivatásomnak tekintettem a román–magyar kapcsolatok ápolását és a határon túli, így a romániai magyar közösség sorsának figyelemmel követését. Régóta foglalkozom ezekkel a kérdésekkel, 1991 és 1997 között ugyanis több mint hat évet Bukarestben töltöttem diplomataként. Bukaresti tevékenységem logikus folytatásának tartom kolozsvári főkonzuli mandátumomat. Az itt eltöltött négy év alatt teljesen azonosultam az itteni magyar emberek érzésvilágával. Nagyon jól éreztem magam Kolozsváron. A szívemhez közel álló világot hagyok most el. Fontosnak tartottam az itt végzett konzuli munkát: a politikai képviselet mellett figyelemmel kísértem a magyar közösség jogérvényesítésének folyamatát, érdekvédelmi szervezeteinek a jogos társnemzeti státusz eléréséért folytatott törvényes, parlamentáris küzdelmét. Sajnos, e célkitűzésekből sok mindent nem lehetett megvalósítani az elmúlt négy évben, maradt feladat bőven a következő évekre is. Abban a reményben búcsúzom el Erdélytől és Romániától, hogy ez az erőfeszítés sikeres lesz. Nem könnyű szívvel megyek el ebből a városból, ahol otthon éreztem magam, de reménykedem és bízom abban, hogy a magyar–román kapcsolatok és a romániai magyar közösség érdekérvényesítése hosszabb távon jó úton fog haladni, erre az erdélyi magyar közösség részéről kiváló személyek állnak rendelkezésre, és remélhetőleg a továbbiakban majd a megfelelő feltételek is adottak lesznek. Ezzel az érzéssel köszönök el Kolozsvártól. – Román nyelvtudását hány év alatt, és milyen körülmények között szerezte meg? – A Magyar Külügyminisztérium diplomatái számára főként a szomszédos országokban elengedhetetlen, hogy beszéljék annak az országnak a nyelvét, ahol tevékenykednek. A nyelvtudás bizalomerősítő tényező és egyben munkafeltétel is. Az 1980-as években Moszkvában a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemén tanultam meg románul, öt év alatt. Ezenkívül franciául, angolul és oroszul beszélek. Édesanyám családja bánsági eredetű, anyai nagyapám Lugoson született. Soha nem volt közömbös számomra a magyar történelem és a Magyarország ezeréves történetében részt vállaló népek történelme sem. – Milyen szempontok vezérelték kolozsvári tartózkodása alatt? A szigorú konzuli feladatokon kívül mire összpontosított? – Minél eredményesebb konzuli munkát, azaz minél hibátlanabb konzuli képviseletet akartam megvalósítani Kolozsváron. Elsődleges kötelességemnek tartottam, hogy a magyar közösség gondjait folyamatosan figyelemmel kísérő, a magyar Alkotmány vonatkozó előírásainak megfelelő magyar állami intézmény legyen a konzulátus. Ezt meg is valósítottuk, nem csak a különböző ünnepi alkalmakkor, hanem a néhány olyan, nem kívánatos történés alkalmával is, amikor nemzeti vagy nyelvi alapon diszkriminálták a magyar közösség tagjait, és állást kellett foglalnom. Ilyen esetekben érvényesítenem kellett azt a kötelezettségvállalást, amit a magyar Alkotmány is szavatol. Fontosnak tartottam ugyanakkor a helyi politikai, gazdasági és kulturális állapotokról való folyamatos és pontos tájékozódást. Nagy hangsúlyt fektettem a kulturális tevékenységekre, a jövőben egyébként szeretnénk elősegíteni egy Kolozsvári Magyar Kulturális Intézet megalapozását. Az itt eltöltött évek alatt sikerült betagozódni a város kulturális életébe. Kiemelten fontosnak tartottuk a magyar kulturális produkciók népszerűsítését, a könyvbemutatókat a konzulátus udvari termében, társszervezőként vettünk részt különböző művelődési programok megvalósításában. Kolozsvár méltó a magyar–román kulturális együttműködés kereteinek létrehozásához, ám ehhez főállású kulturális tanácsosra, illetve Magyar Kulturális Intézetre lenne szükség, aki, illetve ami teljes munkaidőben végzi ezt a tevékenységet. Régóta aktuális lenne itt Kolozsváron egy ilyen intézet létrehozása, ám ezt diplomáciai keretek között, mindkét fél beleegyezésével kell megvalósítani. Bukarestben a Magyar Kulturális Intézet, Sepsiszentgyörgyön pedig ennek az intézménynek kirendelt irodája működik – az utóbbi tíz-húsz év tapasztalata alapján körvonalazódott ezeknek az intézményeknek a sajátos, fontos szerepe. A bukaresti intézet a román főváros magas értelmiségi közösségével ápolja a kapcsolatot, ám Erdélybe nem sugárzik át ennek működése. Ezért tartom indokoltnak immár több mint tíz éve egy kulturális intézet létrehozását Erdély fővárosában is. A majdani Kolozsvári Magyar Kulturális Intézet egyenrangú lehet a bukarestivel. Ne feledjük el, hogy Erdély a magyar nemzeti kultúra jelentős szeletét képviseli, és ily módon híd létesülne a magyarországi és az erdélyi magyar, valamint a magyar és a román kultúra között is. Úgy vettem észre, hogy román részről is jelentős igény van erre. Szerintem a Kolozsvári Magyar Kulturális Intézetnek politikai bizalomerősítő ereje is lehet. Reménykedjünk, hogy a jövőben megteremtődnek ennek pénzügyi feltételei is. – Milyen kellemes kolozsvári élményekre emlékezik vissza? – Nagyon sok kellemes élményben és felemelő pillanatban volt részem. Számos évfordulós megemlékezésen vettem részt, amelyek mindannyiszor látványosan igazolták, hogy Erdélyben ma is él, és virágzik a magyar kultúra. Másrészt, nagyon fontos Magyarországról kiinduló kulturális program volt a 2011-ben Kolozsváron megszervezett VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, vagy korábban szintén Kolozsváron a Magyarországi Rektorok Konferenciája. Az immár harmadik alkalommal megrendezésre kerülő Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatot a térség legkomolyabb civil rendezvényének tartom, amelynek nemzetek közötti kultúraközvetítő jellegét sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A jelentős eredmények között tartom számon, hogy a Házsongárdi temető műemlék-sírjait a romániai művelődési tárca nyilvántartásba vette. Ebben heroikus részt vállalt Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány által és az RMDSZ, hiszen a kezdeményezés megvalósíthatósága Kelemen Hunor volt művelődési miniszter tevékenysége alatt történt. Ennek kapcsán megemlítem, hogy a magyar Külügyminisztérium felvállalta a Házsongárdi temetőben található Bánffy-kripta felújítását, amelyet egykor Ybl Miklós magyar építész tervezett. Ez Martonyi János külügyminiszter személyes óhaja volt. Úttörő, mi több, példa nélküli kormányközi projektnek tartom a főtéri Mátyás király szoborcsoport restaurálását is. Az aradi Szabadság-szobor mellett ez a szobor Erdély egyik legjelentősebb magyar történelmi emlékműve. Ezt folytatni kell a Mátyás király emlékház kialakításával. A magyar Külügyminisztérium ugyanakkor részt vállalt a nagyenyedi diákemlékmű felújításában is. Ezt az emlékművet egy évvel ezelőtt adták át. Szintén tervbe van véve a magyar Külügyminisztérium hozzájárulása a szamosfalvi 1849-es honvéd emlékmű rendbetételéhez. Megemlítem még a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottsággal, annak elnökével, vitéz Pataky Józseffel való együttműködésünket, aki fáradhatatlanul kutat, és tesz meg minden lehetségest az emlékhelyek rendbehozataláért. Aradon a II. világháborús honvéd emlékművet a magyar állam segítségével hoztuk helyre, és úgy vettem észre, hogy ezt nagyra értékeli a helyi közösség. – Kellemetlen emlékek? –Szorgalmaztuk a kolozsvári többnyelvű helységnévtábla kihelyezését, hiszen a véleményünk az, hogy ez a város magyarságának jogos követelése, amelyet az új városvezetés remélhetőleg meg is old. A 2000-es évek második felében észlelt pozitív tendencia remélhetőleg újraindul, hiszen a 800 éves múltra visszatekintő város jelenlegi magyar lakóinak elidegeníthetetlen joga, hogy többnyelvű helységnévtáblán magyarul is szerepeljen a város neve. Ami a Mátyás király szoborcsoport előtt elhelyezett Iorga-tábla ügyét illeti, kis belátással, konstruktív hozzáállással ez is rendezhető lehetne. Véleményem szerint a legfontosabb az lenne, ha tudósok és szakértők által kialakított hiteles történelmi információ kerülne az emlékmű kapcsán a köztudatba, nem pedig egy szöveg-kontextusból kiragadott idézet. Apróbb kellemetlen dolgokat említenék még, ilyen a túlzsúfolt kolozsvári közlekedés, a nehéz parkolás. Azonban mindezeken kívül, szerencsére nincsenek nehezebb vagy súlyosabb sérelmekre utaló emlékeim, negatív tapasztalataim. – Mit tart főkonzuli tevékenysége legfőbb megvalósításának? –Sikerült normális, korrekt kapcsolatot kialakítanom helyi, megyei és regionális szinten a hatóságokkal. Tevékenységünkkel azt az üzenetet tolmácsoltuk a román közösség felé, hogy mi itt nem valaki ellen dolgozunk, nem vagyunk valamiféle obskurus hivatal, hanem az itt élő magyaroknak és románoknak is a barátai. A kolozsvári főkonzulátushoz tartozó hat megyében (Kolozs, Szilágy, Szatmár, Bihar, Arad és Temes) zajló eseményeken, rendezvényeken kívül igyekeztünk jelen lenni a konzuli szempontból Bukaresthez tartozó megyékben, de az onnan nehezen megközelíthető Máramaros, Beszterce-Naszód, Hunyad és Szeben megyékben is. – A könnyített magyar állampolgárság kérelmezése és elnyerése mennyiben bonyolította főkonzuli tevékenységét? – Először is azt szeretném elmondani, hogy 2011 első negyedévéhez képest idén több tíz százalékkal nőtt a magyar állampolgárságot kérelmezők száma Kolozsváron. Mindez hatalmas többletmunkát jelentett mind számomra, mind a konzulátuson tevékenykedő kollégáim számára. Ennek ellenére örülök, hogy ezt a témát megfelelő módon sikerült kezelni. A magyar államigazgatás történetében precedens nélküli, hogy a 90 éven át igazságtalanul megtagadott jognak most érvényt lehetett szerezni. Ügyfélközpontú, magas humánus és nemzeti elkötelezettséget igénylő tevékenységet végeztünk, amelyet a korábbiaknál nagyobb számú munkatárssal lehet elvégezni. – Mivel töltötte szabadidejét? –A szabadidő legtöbbször az éjszakára korlátozódott. Nap- közben hivatali teendőimet végeztem el, délután és este pedig rendezvényekre jártam. Kolozsvár magyar kulturális élete változatos, sokszínű: naponta négy-öt rendezvény közül válogathattam. Csak párat sorolok fel állításom alátámasztására: a színházi és operaelőadások mellett az evangélikus egyház által szervezett Járosi-műhely, az Erdélyi Magyar közművelődési Egyesület (EMKE) Györkös-Mányi emlékháza, a Római Katolikus Nőszövetség rendezvényei, a Barabás Miklós Céhnél megszervezett kiállításmegnyitók, a Sapientia– EMTE-előadásai, az Erdélyi Múzeum Egyesület, a Kolozsvár Társaság gazdag kínálatot jelentettek. Ez is azt bizonyítja, hogy Kolozsvár szellemi gazdagsága egyedülálló. Szeretem a növényeket, a virágokat, ezért lakásomban elég sok van belőlük. Szenvedélyes „irodalomfogyasztó” vagyok, mindig a szépség művészi megvalósítását keresem. Gyakori kirándulásaimkor igyekeztem a kimeríthetetlenül gazdag erdélyi műemlékállomány egy-egy műremekét megtekinteni. Legutóbb például különösképpen elbűvölt a Beszterce-Naszód megyei Somkeréken a XII. századi Árpád-kori templom, illetve az apanagyfalui templom. Jártam a gyulafehérvári székesegyházban is, felmásztam a toronyba, jártam a fedélszék fölött. Minden hivatalos látogatás során lehetőség szerint egyúttal megtekintettem a helybeli műemlékeket is. – Mit ad át utódjának? – Először is azt kívánom, hogy szeresse Kolozsvárt, értse meg és érezze át a város múltját és mai társadalmi helyzetét egyaránt. A nehéznek látszó feladatok megvalósításáért vívott küzdelmet pedig soha ne adja fel. Ez a város és Erdély arra bátorít, hogy mi magyarok mindig pozitívan tekintsünk a jövőbe, ami a magyar–román kapcsolatokat, a magyar közösség fennmaradását, gyarapodását, teljes körű érdekérvényesítését illeti. • Szilágyi Mátyás Budapesten született, itt érettségizett a József Attila Gimnáziumban, majd Moszkvában a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemen szerzett oklevelet 1989-ben, 23 éve dolgozik a diplomáciában. Édesapja építészmérnök, édesanyja egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott. Római katolikus vallású. Elvált, két gyermeke van. 22 éves fia biológus hallgató a Szegedi Tudományegyetemen, 19 éves lánya most készül budapesti egyetemi felvételire. NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 29.Erdélyhez mindenki ért MagyarországonA napokban tért haza Erdélyből Budapestre Szilágyi Mátyás főkonzul, akinek lejárt négyéves megbízatása. A magyar diplomatával készült beszélgetésünk a román-magyar viszony erényeit és árnyoldalait boncolgatja. – A kisebbségbe szorult külhoni magyarság, a többségi román nemzetállam és Magyarország bűvös háromszöget képez, amiben mi, erdélyi magyarok évtizedek óta keressük a helyünket. De mit jelent egy magyarországi számára az erdélyi lét? – Magyarországon minden harmadik embernek erdélyi rokona van, valamint ennél is több ismerőse, így az, ami Erdélyben fáj a magyaroknak, az rögtön sajog Budapesten is. Tulajdonképpen a rendszerváltás előtt is így volt, csak akkor egyféle búvópatakként érvényesült ez a hatás, annak ellenére, hogy – ismert történelmi-politikai okokból – a rendszer bűnös módon évtizedekig nem volt hajlandó tudatosan foglalkozni a kérdéssel. – Frissen végzett diplomataként a Ceauºescu-rendszer utolsó hónapjaiban került a magyar külügybe, a rendszerváltás után pedig a semmiből próbálták újjáépíteni a két ország közötti kapcsolatokat. Miben reménykedtek? – Mindenekelőtt a hatalmas eufóriában, amely 1989 végén Romániát és Magyarországot egyaránt hatalmába kerítette. Mindenki lelkesedett, és abban hitt, hogy egy csapásra megoldódnak a több évtizedes problémák. Nem így történt. A kezdeti lelkesedés hamar kihűlt, és néhány hét múlva olyan események következtek, amelyek a másik fél rendkívüli bizalmatlanságára világítottak rá. Kiderült, nem lehet gyors előrelépéseket elérni. Hosszú, befejezetlen, csonka diplomáciai jegyzőkönyvek és félbeszakított tárgyalások jellemezték a kilencvenes évek eleji román-magyar kapcsolatokat. A román fél bizalmatlansága miatt rendkívüli akadályokba ütközött a magyar nemzeti ünnepek megülése. – Emlékszik, mikor történt lényegi elmozdulás a román-magyar kapcsolatok terén? – Ha visszanézek erre az időszakra, azt kell mondanom, hogy a következő években hatalmas előrelépéseket értünk el. Már a kilencvenes évek második felére lényeges elmozdulások történtek: kialakult egy jól működő kapcsolatrendszer, megszületett a sokat kritizált alapszerződés – a maga hiányosságaival és erényeivel –, létrejöttek a kormányközi kisebbségi vegyes bizottságok, amelyek ma is működnek. Ez az időszak szinte pályakezdő koromra esett, amikor az ember sokkal rugalmasabb, nagyobb kedvvel dolgozik, és nem veszi észre, hogy mennyire nehéz, emberpróbáló éveket hagyott maga mögött. – Karrierdiplomataként az egymást követő magyar kormányok szolgálatában állt. Voltak-e törések és újrakezdések a román-magyar kapcsolatokban? – Húsz, huszonkét év egyértelmű tendenciát rajzol ki: a szövetségi rendszer jól körülhatárolható mozgásteret biztosít Magyarország számára, amin belül különböző külpolitikai, diplomáciai elveket lehet érvényesíteni, megítélésem szerint azonban nagy kitérések nem lehetségesek. Természetesen akadtak törések és bizalmi válságok, emellett viszont mindenik korszaknak megvoltak a maga erényei és kiemelkedő csúcspontjai. Antall József esetében fontos kiemelni a 15 millió magyarról való gondoskodás alkotmányos garanciáinak felvázolását. Ennek a korszaknak a hozománya a határon túli magyarság irányába történő erőteljes nyitás. 1997-ben, a Horn-kormány idején nyílt meg a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, és létrejött a kétoldalú alapszerződés. Az első Orbán-kormány idején a státus-, illetve kedvezménytörvénnyel minőségi ugrás történt: a határon túli magyarság jogérvényesítését az otthoni magyarok státusához próbálták igazítani, hogy a nemzetrészek között valamelyest szűküljön a szakadék. Figyelni kellett az Európai Unió diszkriminációellenes előírásaira, ezért az eredeti elképzelés csak részlegesen valósulhatott meg. A státustörvény nyújtotta kedvezményeket mind a mai napig sokan igénylik. – Mennyire volt sikeres a státustörvény? – Nemzetközi jogi vonatkozásban a magyar státustörvény európai szinten is jelentős eredmény. A státustörvénnyel Magyarország jogi-elméleti értelemben megalapozta azt az elgondolást, miszerint legális és jogos, ha a határain kívül élő történelmi nemzeti kisebbségeit figyelemmel követi az anyaország. A státustörvény által szavatolt gondoskodást a határon túli közösségekről elsőként Magyarország vezette be a világon. Volt már egy-két precedens, például a lengyel igazolvány, annak előírásai viszont jóval elmaradnak a magyar törvénykezés e téren történt sikerei mögött. Az Európa Tanács Velencei Bizottsága végül jóváhagyta és indokoltnak találta a magyar törvényt. – A magyar állampolgárság megadása a határon túli magyarság számára egy újabb sikertörténet, amely túlmutat minden eddigi gesztuson. Hogyan birkóznak meg a feladattal? – A döntést óriási várakozás övezte, ennek megfelelően a tevékenység hatalmas munkát igényel a magyar állam részéről. A leglátogatottabb – csíkszeredai, kolozsvári és szabadkai – konzulátusokon hatalmas munkaátszervezésre volt szükség. A tavalyi második félévhez képest idén még nagyobb az érdeklődés – számolnunk kell tehát azzal, hogy a folyamat több évig fog tartani. – A magyar diplomácia sikeresnek tartja a román-magyar kapcsolatokat, tény azonban, hogy fontos nemzetstratégiai kérdésekben nem történt előrelépés. Nem jött létre sem kulturális, sem területi autonómia, nincs önálló állami magyar egyetem – hogy csak a három legfontosabb magyar követelést említsem. Elérhetett volna többet a magyar diplomácia? – Arról beszélni a diplomáciában, hogy mi lett volna, ha, kissé történelmietlen. Mindig úgy tűnt, hogy vannak választási lehetőségeink, azonban mozgásterünk körülhatárolt volt. Nem szabad elfeledni, hogy a magyar-román kapcsolatrendszer kisebbségpolitikailag aszimmetrikus: nekünk egy másfél milliós magyar közösségünk van Erdélyben, míg Romániának egy 10-15 ezer fős kisebbsége Magyarországon. Amagyarországi román kisebbség iránti román érdeklődés a kétezres évek elejéig szinte elhanyagolható volt, mára azonban gyökeresen megváltozott ahelyzet. Diplomáciai síkon ez az aszimmetria nehézséget jelent, a diplomácia ugyanis a kölcsönösségre apellál. A magyar diplomácia egyik alapelve, hogy a kisebbségi jogokat nem lehet viszonossági alapon kezelni, mert az az adott kisebbség szerves hozzátartozója. Romániában hatalmas magyar kisebbség él sajátos jogkövetelésekkel, igényekkel, amit nemzeti közösségként kell kezelni. – Magyarországnak nem kell szégyenkeznie, hiszen a szolid kisebbségi önkormányzati rendszer bevezetésével széleskörű, személyi elvű, kulturális autonómiát biztosított a magyarországi románságnak is. Hol áll ettől a romániai joggyakorlat? – Magyarország kisebbségei számára kollektív jogokat ad, ezt a terminológiát azonban a romániai jogrend nem ismeri el. Ezekről a kérdésekről nagyon nehéz – vagy egyáltalán nem lehet a – román féllel tárgyalni. A kétoldalú vegyes bizottságokban inkább gyakorlati, pragmatikus kérdésekről esik szó. – Melyek azok a kérdések, amelyekre a vegyes bizottságokban megoldás született? – A bizottságoknak hatalmas problémaleltárral kell számolniuk. Vannak megoldott kérdések, vannak kezelés alatt levő problémák, illetve olyan tételek, amelyekre megoldást keresünk. Az elmúlt tíz év alatt számos kérdést sikerült rendezni. Gondolok itt a különböző intézménytámogatási kötelezettségekre: a kulturális intézmények, iskolák, a műemlék-felújítási programok támogatására – például a kormányközi sikerként elkönyvelt Mátyás-szoborcsoport restaurálása –, aminek kézzelfogható hozadéka van. A restitúció kérdése is a vegyes bizottságok asztalára került, itt egyelőre azonban sok a nyitott kérdés, a restitúciós folyamatok az utóbbi öt évben lelassultak. Szintén a vegyes bizottságokban foglalkozunk a kétnyelvű táblák ügyével, például a kolozsvárival vagy a Mátyás-szoborcsoport elé került Iorga-idézettel, amit a magyar fél törvénytelennek tekint. – Választási kampányok idején tapasztaljuk, hogy a kétoldalú kapcsolatokban minden összeomolhat, ha beindul a gyűlöletkampány... – A román-magyar viszonyt kétségkívül élénken befolyásolják a hangzatos megnyilvánulások. Ahogy mondani szokás, Magyarországon a focihoz, a politikához és Erdélyhez mindenki ért, így aztán ezekben a kérdésekben mindenki állást foglal. A román politikai elitben sok olyan személy van, aki szívesen kihasználja a témát, és választásokon rögtön előrántja a magyar kártyát. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli hercehurca március 15-ei kirobbanása a 22 évvel ezelőtti márciusi eseményekre emlékeztetett egy olyan városban, ahol csak egy szikra kellett... A Nyirő-temetés már csak olaj volt a tűzre. Normális emberi környezetben magától értetődő, hogy egy nagy személyiséget saját szülőföldjén temessenek el. Az eredeti menetrend szerint a temetésre egyébként nem a választási kampányban került volna sor. – Mi lenne a román-magyar viszonyban az a lépcsőfok, amit mindenképpen meg kéne lépni? – El kell érni a magyar regionálisan hivatalos nyelvi státusát, ezt a törekvést a magyar kormány teljes mellszélességgel támogatja. Minden kérdésben tárgyalásos, parlamentáris módon kell előrelépni. Az új román kormánnyal is meg kell találni, ki kell alakítani a közlekedési csatornákat. – A Kolozsvári Magyar Főkonzulátus hatékonyan részt vesz a helyi kulturális életben, számos rendezvény szervezője. Személyes elkötelezettséget érez az ilyen tevékenységek iránt? – A kulturális rendezvények nem titkolt szándéka, hogy Kolozsváron létrehozzunk egy Magyar Kulturális Intézetet. Ennek nem csak az erdélyi magyarság, hanem a románság is haszonélvezője lenne. A zene, a képzőművészet, a szépirodalom és a történelmi művek egymás nyelveire történő fordítása csupán néhány példa arra, hogy a leendő kulturális intézet igen áldásos tevékenységet folytathatna. Amennyiben nem beszél, vagy nem olvas magyarul, az egyébként érdeklődő román értelmiség számára is elérhetetlen a magyar kulturális kincs. Ez az egyik akadálya annak, hogy a románok megértsék álláspontunkat, érzésvilágunkat. Szilágyi Mátyás Budapesten született, édesanyja szülei azonban lugosi (bánsági) eredetűek, a család 1945 után telepedett le Magyarországon. Két gyermek édesapja. Szilágyi Mátyás a magyar külügyminisztérium ösztöndíjasaként a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Diplomáciai Egyetemét végezte 1984-1989 között, itt románt és franciát tanult. 1989-ben tért haza Magyarországra, ahol a külügyminisztérium román referatúráján dolgozott Rudas Ernő későbbi bukaresti nagykövettel. Munkatársa volt többek között Rékás Domokosnak, aki a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus felszámolása után, 1988-ban tért haza Budapestre. 1991-1997 között a bukaresti magyar nagykövetség beosztott diplomatája, ezt követően a magyar külügyminisztérium délkelet-európai főosztályát vezette. 2002 és 2006 között a luxemburgi magyar nagykövetség első beosztottja, 2008-tól nevezték ki kolozsvári magyar főkonzulnak. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. július 12.Objektív közelség az erdélyi ügyekhez„Nehezen tudom elképzelni, hogy távolságot tartsak általam régóta ismert személyekkel, politikusokkal. Velük közeli, baráti kapcsolatot ápolok, ez jellemző a »pártelválasztóvonal« mindhárom oldalán állókra. Magánemberként a legközelebbi lelki közelséget érzem az erdélyi magyarokkal, ami nemcsak a hivatalos pályafutásomhoz kapcsolódik, hanem családi hagyomány.” Beszélgetés Szilágyi Mátyás volt kolozsvári magyar főkonzullal. (Budapesten született, a helyi József Attila Gimnáziumban érettségizett, majd a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Diplomáciai Egyetemén szerzett oklevelet 1989-ben. 1991 és 1997 között Magyarország bukaresti nagykövetségén töltött be külszolgálatot, előbb a nemzeti kisebbségi, közösségi és egyházügyeknek volt a felelőse, majd a teljes belpolitikai csoport irányításával bízták meg. Ezt követően a magyar Külügyminisztérium délkelet-európai főosztályát vezette, 2002 és 2006 között a luxemburgi magyar nagykövetség első beosztottja volt, 2008-ban pedig kinevezték kolozsvári főkonzulnak, mandátuma júniusban járt le.) - A nyolcvanas évek szokásait ismerve nem meglepő, hogy a térség akkori geopolitikai központjában, Moszkvában végezte felsőfokú tanulmányait. De miért éppen nemzetközi kapcsolatok, diplomácia? – Mindig humán érdeklődésű voltam, a történelem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Emellett érdekeltek a társadalomtudományok, a politológia, a nemzetközi kapcsolatok is; nemcsak Európa, hanem a világ különböző nagy térségeinek a sorsa az utóbbi száz évben. Így jutottam el a szomszédságpolitikához, Magyarország közvetlen környezetének kapcsolatrendszere is érdekelt. Ezen belül abban az időben megszabott irányok voltak. Mióta a két ország egymás mellett létezik, a magyar diplomáciára mindig jellemző volt, hogy fontos szerepet játszottak a román–magyar kapcsolatok, ezért igény volt a terület szakértőinek kiképzésére. Ebbe a hullámba estem bele, amit egyáltalán nem bánok, mert a legközpontibb témája a mindenkori magyar külügyi tevékenységnek. A kétoldalú kapcsolatrendszer Magyarország részéről, de talán Románia részéről is a legnagyobb felülettel rendelkezik, nincs még egy olyan ország, amelyhez az élet valamennyi, az államigazgatás, a kormányzat területén ennyi összekötő szál, kapocs kötne. Ez egy összetett, szervesen működő kapilláris rendszer, amelynek szépsége a kezdetektől magával ragadott. – Noha tudjuk, hogy a majdani állomáshely kiválasztása nem a diplomatától függ, mintha tudatosan készült volna a romániai kiküldetésre, hiszen Moszkvában románul is tanult. Felmenői erdélyi gyökerei ösztönözték a romániai misszióra? – Anyai nagyapám lugosi származású, onnan települtek át 1945 után. A családi hagyományban megvan ennek a témakörnek a szeretete, az érdeklődés Magyarország történelmi sorsa iránt, hogyan rendeződtek bizonyos kérdések a 20. században. Gondolok itt a legkülönbözőbb aspektusok közül az állampolgárság kérdésére, amelynek kezeléséhez éppen az utóbbi két évben tudtunk nekilátni oly módon, ahogy azt kell. Amúgy a családban – építészmérnök édesapám kivételével – a humán érdeklődés követhető nyomon, főleg anyai ágon, és én ezt a vonalat őriztem meg, a történelem, a társadalomtudomány, az idegen nyelvek iránt érdeklődtem, és ennek megfelelően alakult a pályaválasztásom. Erre predesztinált a nyelvtanulás is, hiszen román–francia szakos voltam a moszkvai egyetemen, és ebből egyértelműen következett a román reláció és Bukarest. – Pályája kezdetén, 1991-ben rögtön mély vízbe „dobták”, a bukaresti magyar nagykövetség beosztottja lett. A kilencvenes évek eleje a román belpolitika, de a román–magyar államközi viszony tekintetében is zűrzavaros időszaknak számított, az erdélyi magyarság politikai képviselete ellenzékben volt. Hogyan sikerült újjáépíteni a magyar–magyar és a magyar–román kapcsolatokat a kommunizmus évei után? – A ’89-es változásokkor euforikus hatást érzékeltünk. Mind a diplomáciában, államapparátusban dolgozóknak, mind a civil polgároknak az volt az érzésük, hogy pillanatok alatt sikerül meghaladni fél évszázados problémákat. Ez az eufória eltartott pár hétig, de aztán rövid távon nem igazolódott be. Kiderült, a kapcsolatrendszer teljes körű koncepcionális átgondolása, rendezése szükséges mindkét fél részéről. A magyar fél akkor a románhoz képest jobb pozícióban volt, hiszen a külpolitikai rendszerváltás a nyolcvanas években szinte láthatatlan módon elindult, így ’89-re a magyar diplomácia startra készen állt. Ebből a fáziseltolódásból adódott, hogy szükség volt öt-hat évre, amíg ezeket az alapkérdéseket a másik fél elfogadta, amíg újraalapozhattuk a szerződéses rendszert, és érdemben tárgyalhattunk arról, hogy a nemzeti kisebbségi kérdés központi szerepet kapjon a kétoldalú kapcsolatokban. Egy gyors, euforikus nekifutás után elkezdődött egy hosszú, cikcakkokkal, hullámvölgyekkel teli kétoldalú tárgyalási folyamat, amivel párhuzamosan kiépült Erdélyben a magyar politikai közképviseleti rendszer, illetve a bukaresti parlamenti képviselet. Ez az intézményrendszer néhány év alatt épült ki, amivel fantasztikus eredményt ért el a romániai magyar nemzeti közösség, hiszen megalapozta egy működő magyar személyi elvű autonómia struktúráját, ami a mai napig létezik, erősödik, sőt kiegészült közigazgatási, kulturális és oktatási autonómiaelemekkel. Ezt az intézményesülést követte a kétoldalú viszonyrendszer a maga tárgyalásaival, felsőszintű ágazati, politikai mechanizmusok kialakításával. Ennek egyik mérföldköve az alapszerződés aláírása volt 1996-ban, amit lehet jellemezni a hátrányaival, hiányosságaival, de előremutató jellegzetességeivel is, például hogy intézményesen kezelte a kisebbségi problematikát. Ennek folyományaként jött létre egy kormányközi vegyes bizottság és a ma is működő kisebbségügyi együttműködési bizottság. Aztán, egy bukaresti kormányváltás után újralétesülhetett az 1988-ban önkényesen bezárt kolozsvári főkonzulátus, majd a kétezres években precedensnek számított a csíkszeredai kirendeltség megnyitása. A kilencvenes évek első fele nagyon izgalmas időszak volt, a diplomáciának nincs olyan aspektusa, amely ne került volna elő a magyar–román kapcsolatokban, ami a legjobb iskola egy pályakezdő diplomata számára. Nagyon örülök, hogy ebbe belecsöppentem, és hálás vagyok azoknak a kollégáknak – például Rudas Ernő volt bukaresti nagykövetnek –, akik átadták az ismereteiket, tudásukat. – Erdélybe, Kolozsvárra 2008-ban már tapasztalt diplomataként került, főkonzulként pedig a román–magyar kapcsolatok elmélyítését tűzte ki első számú céljaként. Most, mandátuma lejártával mennyire elégedett? – Nem lehetek elégedett, mert sokkal nagyobb lehetőségek vannak, mint amenynyit kihasználtunk. Komplexebb, dinamikusabb munkával sokkal többet el lehet érni a kétoldalú kapcsolatokban. Attól függ, hogy a pohár félig tele vagy félig üres felét nézzük. Jelenleg ágazati projektek tucatjai állnak rendelkezésre, több mint ötven kétoldalú infrastrukturális, közlekedési, energetikai, kulturális terv létezik, amelyekben gyorsan előre lehet lépni, és reméljük, ez meg is történik hamarosan. Bizonyos részterületeken ugyanakkor megvan az ok az elégedettségre, gondolok itt a kultúrára, hiszen a főkonzulátuson sikerült találkozási pontot létrehozni rendszeres könyvbemutatóinkkal. Mindig örömmel vállaltunk társszervezői szerepet különböző helyi, konzuli kerületben lévő magyar vagy egyéb kulturális tevékenységekben, programokban. Fő alapelvünk, hogy a főkonzulátus látható, jelenléte érezhető legyen, lehetőségeink szerint mindenhol képviseljük a magyar színeket, és azt az érzést próbáljuk sugallni a magyar közösségnek, hogy figyelemmel kísérjük a helyzetét, gondjait, és ezekre a kétoldalú kapcsolatok keretei között igyekszünk megoldást javasolni a magyarországi döntéshozóknak. De ez a képviseleti szerep vonatkozott egyházi, tudományos, oktatási, részben pedig politikai területre is. Úgy érzem, sikerült konkrét dolgokat is tenni. Bekapcsolódtunk a műemlékvédelembe, a Házsongárdi temető rendbetétele keretében a külügyminisztériummal közösen a Bánffy-kripta felújításában jelentős szerepet vállaltunk, akárcsak a nagyenyedi diákemlékmű helyreállításában. A továbbiakban Kolozsváron a szamosfalvi emlékmű rendbehozatalához kívánunk hozzájárulni. A hadisírok speciális területe az együttműködésnek, e téren létezik magyar–román kormányközi megállapodás, amelynek keretében sokkal többet lehetne tenni, de úgy tűnik, részben pénzhiány miatt sokkal inkább az egyoldalú projektek működnek. Magyarország támogatásával az elmúlt négy évben tíznél több ilyen emlékmű helyreállítása vagy újrafelállítása történt meg, gondolok a tordaszentlászlói, a szindi vagy a krasznai honvédemlékművekre, nemrég a váradi Rulikowski temetőben kezdődtek meg a helyreállítási munkálatok. De számtalan munka van még: Désen méltó állapotba kellene hozni a honvédsírokat, amelyek jelenleg egy lekaszálatlan területen találhatók, ami nem méltó a hősök emlékének; Kolozsváron a Horea úti zsidó temető területén közel nyolcszáz honvéd földi maradványait tartalmazó tömegsír található, az úgynevezett hősök temetőjében pedig a sírok többsége magyar honvédeket rejt. A kétoldalú kapcsolatok történetében premiernek számított Erdély egyik legjelentősebb magyar emlékműve, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport közös felújítása, amelynek folytatása lehet a Mátyás-emlékház kialakítása a király szülőházában. A magyar külügyminisztérium szeretne szerepet vállalni a kolozsvári Szent Mihály-templom restaurálásában is. A kultúra, a műemlékvédelem mögött kissé lemaradt az infrastrukturális fejlesztés, az úthálózat, a határátkelők, alacsonyabb rendű átkötő utak létrehozása. Különös tekintettel arra, hogy Románia rövidesen csatlakozik a schengeni övezethez, és akkor a polgároknak jogos igénye lesz, hogy ne kelljen ötven- vagy százkilométeres kerülőket megtenniük a határátkeléshez. Az energetikai együttműködés keretében az Arad és Szeged közötti gázvezeték 2010-es átadása volt a legjelentősebb momentum, és reményeink szerint hamarosan elkezdődhet az Arad–Békéscsaba-ivóvízvezeték megvalósítása is. Ez mind az egymásrautaltságot mutatja: a határ két oldalán élőknek ki kell használniuk a lehetőségeket, ez Európában mindenhol így működik. Magyarország és Románia 2004, illetve 2007-es uniós csatlakozása után lendületes nekifutás történt a közös tevékenységeink terén, aztán a gazdasági válság hatására ezek kissé lelassultak, de azon vagyunk, hogy ezeket újra felgyorsítsuk. – Apropó, egymásrautaltság. A júniusi helyhatósági választás kampánya idején is felbukkant a be nem avatkozás elve, többen elmondták: nagyon jó, hogy az anyaország támogatja az erdélyi közösséget, de onnan senki ne szóljon bele a mi életünkbe. Önnek mi a véleménye erről? – Érdekes ezeknek a kifejezéseknek a történelmi evolúciója az utóbbi 22 évben. Már korábban felmerült a távolságtartás és az egyenlő távolságtartás elve. Már a kilencvenes években éreztük, hogy ez alapjában rossz kifejezés. Mi nem tarthatunk távolságot az autochton 1100 éves területükön élő magyar közösségektől és honfitársainktól, nekünk közelséget kell – de még csak nem is tartani, hanem közel kell jönni. Ennek ellentettje volt később az egyenlő közelségtartás elve, ami már közelebb áll a valósághoz, az elfogadható szóhasználathoz. Én, aki 22 éve ebben a relációban dolgozom, nehezen tudom elképzelni, hogy távolságot tartsak általam régóta ismert személyekkel, politikusokkal. Velük közeli, baráti kapcsolatot ápolok, ez jellemző a „pártelválasztó vonal” mindhárom oldalán állókra. Magyarországon a társadalom sokrétű, éppen ezért sokféleképpen ítéli meg az erdélyi kérdést, a magyarság helyzetét. A többség empatikus és megértő az erdélyi magyarral szemben, akit a nagy többség nem románoz le. Magánemberként a legközelebbi lelki közelséget érzem az erdélyi magyarokkal, ami nemcsak a hivatalos pályafutásomhoz kapcsolódik, hanem családi hagyomány. Hivatalosan azt tudom megerősíteni, amit Martonyi János külügyminiszter februári látogatása során hangoztatott Bukarestben a pluralizmus, a magyar–magyar verseny kérdéséről. Számunkra nagyon fontos alapelv, hogy a külügyminisztérium nem befolyásol, nem óhajt beavatkozni ebbe a küzdelembe, fő célként pedig az kell vezéreljen minden magyar politikai szereplőt, hogy a létező legerősebb és legoptimálisabb politikai, társadalmi képviseletet érje el a magyarság országos és helyi szinten. Én ehhez próbáltam tartani a saját irányvonalamat itt Kolozsváron, ami objektív közelséget és nem távolságot jelentett az erdélyi ügyekhez és a magyarok kérdéseihez. Ezek számunkra nem kívülről szemlélt, hideg hivatali ügyek, hanem a legszorosabban vett nemzeti ügyeink. Ahogy azt az új alkotmány is tükrözi, amelynek korszakalkotó jelentősége, hogy az alaptörvény szintjén megfogalmazza a magyar nemzet kulturális, lelki egységét, és megerősíti a mindenkori kormányzat kötelezettségét, hogy minden lehetséges törvényes eszközével viselje gondját a külhoni magyarságnak. Erről szól a kormány utóbbi két évben kifejtett tevékenysége, például az állampolgárságnak az egyszerűsített honosítás révén történő megadása, ami szintén korszakalkotó lépés volt, 90 éves hiányt pótolt be, megoldott egy olyan jogi státusbeli kérdést, ami sokak számára lehetetlennek tűnt. És érzékeljük is, hogy az emberek ezért hálásak. – Nem volt véletlen a kérdés a be nem avatkozásról, nemrég ugyanis Önnek is felrótták, hogy „beleszólt” a helyi magyarság életébe, amikor bírálta a kolozsvári magyar színház egyoldalú műsorpolitikáját. – A diplomácia egyik klasszikus alapelve a be nem avatkozás elve, amihez nemzetközi jogi értelemben tartjuk is magunkat. A beavatkozás ettől eltérő más értelemben, ha segíteni akarunk, és a beavatkozás pozitív előjelű, és nem utasítja el a célközönség, a fogadó ország. Például árvíz vagy más természeti katasztrófa esetén a segítő országok, szervezetek jó értelemben avatkoznak be. Nekem mindig az volt az alapelvem, hogy a magyar nemzeti közösség ügyeiben csak olyan álláspontot hangoztatok, ami megegyezik valamilyen konszenzusos megítéléssel az adott közösség részéről. Alapelv, hogy soha semmit rajtuk kívül, a fejük fölött, hanem mindig mindent, ami a közösségben megalapozott és támogatott. A kolozsvári színházzal kapcsolatos véleménynyilvánításom bírálata részben félreértésen alapulhatott, hiszen mindig hangsúlyoztam, sőt kimutattam, menynyire nagyra becsülöm a kísérleti színházi stratégia eredményeit, nem volt olyan színdarab, amelyet meg ne néztem volna. Nagyra tartom Tompa Gábor igazgató és helyettese, Visky András színházkultúráját és -politikáját, az egyes darabokat kiválónak értékelem. Viszont a közönség elég széles rétegeiben megfogalmazást nyert, hogy sokan klasszikus színházat is szeretnének látni, ami technikailag, pénzügyileg nem egyszerűen egyeztethető össze. Általános gond, hogy nincs több színház, csak egy, és ennek keretében egy kiváló, a határokon túl egyedülálló magyar operát is fenn kell tartani. Én kizárólag ezt akartam hangos gondolkodásként, baráti reflexióként elmondani, semmiféleképpen nem bírálatként, amit számos, általam nagyra becsült kolozsvári, erdélyi magyar értelmiségitől hallottam véleményként. Szerintem ez a kérdés nagyon egyszerűen megoldható, a város fejlődésével erre más struktúrákat is biztosítani kell, és a színház megfelelő bővülésével, akár más színházi műhelyek kialakításával ki lehet elégíteni egy másfajta közönségigényt is. Ezzel együtt a magyar színház által végzett kiváló színházi koncepciót, munkát fönn kell tartani, és támogatni kell. Engem semmiféle beavatkozó, pláne dirigáló szándék nem jellemzett, amikor ezt mondtam a Kolozsvár Társaság tagjaként, ami egy hivatalban lévő külképviselet-vezető esetében nyilván nem magánvéleményként hat. – Gondolom, egy magyar diplomata számára nem lényegtelen, hogy mandátuma idején több tízezerrel nő a magyar állampolgárok száma. – Felemelő érzés, hogy a hivatali időm alatt ment végbe a magyar államigazgatás történetében előzmény nélküli intézkedés, ami nem egyszerű hivatali kötelezettség, hanem nemzeti jelentőségű dolog, nemes ügy. Az emberek hálája, meghatottsága átragad a diplomatákra is, ennek a szelleme magával ragad, és számomra megtiszteltetés, hogy részt vehettem ennek a nemzeti kezdeményezésnek az ügyintézésében. Különben az idei év első felében a tavalyi év hasonló időszakához képest nagyobb érdeklődés tapasztalható a honosítás iránt. Itt tulajdonképpen az emberek méltó igényének a kielégítéséről van szó, hogy ne legyen diszkrimináció magyar és magyar között, még ezáltal is erősítve, hogy a magyar nemzet részének érezhessék magukat. Természetesen a nemzethez tartozás nem függ igazolványtól vagy plecsnitől, hanem vele született tulajdonsága a magyar embernek. Az állampolgárság a szülőföldjén kívánja megerősíteni a magyarságot, hozzájárulva annak biztonság- és összetartozás-érzetéhez. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2012. szeptember 14.ÁTVETTE HIVATALÁT MAGDÓ JÁNOSMagdó János Magyarország kolozsvári konzulátusának főkonzulja – aki Szilágyi Mátyást váltotta – tegnap a román külügyminisztériumban Füzes Oszkár Magyarország bukaresti nagykövetének kíséretében a román hatóságoktól átvette működési engedélyét. Az ünnepélyes eseményen jelen volt a román külügyminisztérium konzuli és területi főosztályának vezetője is. Magdó János bukaresti tartózkodása alatt ellátogatott a bukaresti magyar kulturális intézetbe is. Szabadság (Kolozsvár) 2014. május 31.Márton Áron-rendezvény Kisinyovban és BukarestbenFontos feladat napjainkban – Isten Szolgája Márton Áron püspök boldoggá avatási eljárása folyamán – megismertetni Erdély, sőt Románia határain túl is a felejthetetlen főpásztor karizmatikus személyiségét és meghatározó munkásságát. Éppen ezért május 21-én a Magyar Köztársaság kisinyovi nagykövete, Szilágyi Mátyás – volt kolozsvári főkonzul – szervezett filmvetítéssel egybekapcsolt rangos rendezvényt, egyrészt Márton Áron püspökké szentelésének 75. éve alkalmából, másrészt annak kapcsán, hogy 70 esztendeje, 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templom szószékén (a papszentelés alkalmával) elhangzott Isten Szolgája Márton Áron püspök világvisszhangot kiváltó és Magyarország akkori vezetőit figyelmeztető tiltakozó beszéde a zsidók megsemmisítését célzó intézkedések és haláltáborok ellen. Szabadság (Kolozsvár) 2015. január 26.Végső búcsút vettünk Kötő JózseftőlTöbb százan vettek részt a napokban elhunyt Kötő József színháztörténész, politikus szombat délelőtti temetésén, akitől a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában felállított ravatalnál vehettek búcsút tisztelői. Az egyházi szertartást Fazekas Zsolt, a Farkas utcai református templom lelkésze végezte. Búcsúztatták: Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Dávid Gyula, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke (felolvasta Bogdán Zsolt színművész), Bodó A. Ottó, a BBTE Magyar Színházi Intézetének vezetője (felolvasta Albert Júlia színművész), Szilágyi Mátyás, volt kolozsvári főkonzul és Dimény József, a Kolozs-Tordai Unitárius Egyházkör esperese. A búcsúztatás után a résztvevők a Házsongárdi temetőbe vonultak, itt helyezték Kötő Józsefet örök nyugalomra. Szabadság (Kolozsvár) 2015. május 18.Egyházi személyiségeket díjazott a magyar államMagyar állami kitüntetéseket adtak át pénteken Magyarország kolozsvári főkonzulátusán. Mile Lajos főkonzul Simon András nyugalmazott tanárnak, a Barcasági Csángó Alapítvány alapítójának és első elnökének, Adorjáni Zoltán református lelkipásztornak, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánjának, valamint Potyó Ferenc érseki általános helynöknek, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érseki Hivatal igazgatójának nyújtotta át az elismeréseket. Simon András a bácsfalusi evangélikus gyülekezet és a barcasági csángók magyarságtudatának erősítését szolgáló tevékenysége, valamint kiemelkedő iskola- és közösségszervező munkája elismeréseként vehette át a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét. Barcsa István, a Brassó megyei Bácsfalu lelkésze laudációjában a kitüntetett oktatói, gazdasági és egyházi tevékenységéről is beszélt. Mint hangsúlyozta: Simon András „az erdélyi evangélikusok nagyjai között foglal helyet”, aki „mindig reménységgel tekintett a jövőre”, az egész közösségnek példát mutatva. A díjazott a tisztikereszt átvétele után úgy fogalmazott: küzdelmes, fáradságos munkával vállalkozott arra, ami minden elszigetelt, a tömbmagyarságon kívül eső területen tevékenykedő nevelőnek kötelessége, meglátása szerint pedig ez a küzdelem eredményes volt. Az ugyancsak a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével – az új teológus- és lelkésznemzedék képzését szolgáló, kimagasló oktatói-nevelői tevékenysége, valamint kutatói munkája elismeréseként – kitüntetett Adorjáni Zoltánt munkatársa, Buzogány Dezső, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora méltatta. Mint rámutatott: a díjazott nem vár el dicséretet, hiszen Krisztus szavaival élve „csak azt tettük, ami kötelességünk volt”, Adorjáni Zoltán érdeme pedig abban rejlik, hogy „felismerte a küldetéssel járó felelősséget, és jól sáfárkodott a rá bízott kincsekkel”. Potyó Ferenc a hit és a magyarságtudat elmélyítése, a magyar római katolikus egyházközségek erősítése, valamint a gyulafehérvári főegyházmegye szervezése érdekében végzett felelősségteljes szolgálata elismeréseként vehette át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Laudációjában Szilágyi Mátyás volt kolozsvári főkonzul, jelenleg Magyarország moldovai nagykövete úgy fogalmazott: Potyó Ferenc az erdélyi katolicizmus kiemelkedő, markáns egyénisége, aki több évtizedes, hiteles közösség- és egyházszolgálatot tudhat maga mögött. Szilágyi úgy vélte: noha a magyar állam névlegesen az érseki helynököt tüntette ki, az elismerés az egész erdélyi katolikus közösségnek szól. Kőrössy Andrea Krónika (Kolozsvár) 2015. július 3.Magyar hadifoglyoknak és polgári áldozatoknak állítottak emlékművet MoldovábanAz 1945-48 között Moldovában meghalt magyar hadifoglyoknak és polgári áldozatoknak állítottak Chisinauban emlékművet, amelyet Hende Csaba honvédelmi miniszter Viorel Cibotaruval, a moldovai védelmi tárca vezetőjével együtt avatott fel pénteken. „Ha békét akarsz, emlékezz a háborúra" – mondta Hende Csaba a katonai tiszteletadással felavatott emlékmű előtt, amely a moldovai hősöknek szentelt Eternitatea (Örökkévalóság) emlékparkban kapott helyet több mint hatezer hazájától távol meghalt magyar ember jelképes síremlékeként. A halottak sírjai a béke követeivé válnak, amikor egykori ellenfelek és utódaik együtt tisztelegnek a háború áldozatai előtt – mutatott rá a honvédelmi miniszter. A Magyarország területén elesett több ezer moldovai katonának Miskolcon állítanak emlékművet. Hende Csaba chisinaui látogatása alkalomból a moldovai védelmi minisztériumot is felkereste, ahol a térség biztonságpolitikai helyzetéről, a ukrajnai válásággal kapcsolatos közös aggodalmakról tanácskozott moldovai kollégájával, Viorel Cibotaru védelmi miniszterrel. A találkozón áttekintették, hogyan tudná a magyar fél segíteni a moldovai hadsereg korszerűsítését, illetve képzését, és megvitatták a haditechnikai együttműködés lehetőségét, tekintettel arra, hogy Magyarországon sok olyan cég működik, amely értékes tapasztalatokat szerzett az orosz alapú fegyverek korszerűsítésében. Szilágyi Mátyás, Magyarország chisinaui nagykövete a kiváló magyar-moldovai hadisír-gondozási kapcsolatok megkoronázásának minősítette a pénteki emlékmű-avatást, amelyet – a korábbiakhoz hasonlóan – a moldovai fél finanszírozott. Hende Csaba ennek kapcsán két moldovai hadisír-kutatót is kitüntetett: Vitalij Ciobanu ezredest, a moldovai védelmi minisztérium hadtörténeti központja vezetőjét, aki a Moldovában elhunyt magyar hadifoglyok és polgári áldozatok azonosításában, nyughelyük felkutatásában játszott jelentős szerepet, valamint Petru Costin hadi relikvia-gyűjtőt, a moldovai vámszolgálat ezredesét, aki anyagilag is támogatta a moldovai magyar műemlékek felállítását. Ciobanu ezredes az MTI-nek elmondta: három olyan hadifogoly-tábor működött a volt szovjet tagköztársaság területén, ahol – az embertelen fogva tartási körülmények, járványok és atrocitások miatt – sok magyar hadifogoly, illetve jóvátételi munkára (malenkij robotra) elhurcolt magyar civil vesztette életét. Chisinauban, a fővárostól északra lévő Balti-ben és a Dnyeszteren túli szakadár területen lévő Benderiben működött gyűjtő és elosztó tábor: az ezekben elhunyt magyarok között több mint hatszáz nevet sikerült azonosítani miután a Moldovai Köztársaság feloldotta a szovjet levéltári anyagok titkosítását. Petru Costin ezredes korábban a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztjét is megkapta a magyar hadisírok felkutatásában és gondozásában végzett kitartó munkájáért. Az MTI kérdésére, hogy mi készteti olyan katonák emlékének ápolására, akik ellenséges hadseregek kötelékében szolgáltak, magyarázatképpen azt mondta: ő maga is egyenruhát hord. „Amikor végignéztem ezeket a névsorokat, 18-19 éves gyerekek neveit láttam, akik a hazájukért adták életüket. Úgy gondolom, megérdemlik, hogy áldozatuk előtt tisztelegjünk és örök emléket állítsunk nekik. Nem számít, melyik hadseregben voltak: a halottak mind egymás bajtársai" – mondta a moldovai ezredes. MTI Erdély.ma (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
